Képzeljünk el egy hétköznapi jelenetet. Péntek este van, hazafelé tartunk a munkából, és megállunk a piros lámpánál. Amikor zöldre vált, az előttünk lévő autó egy pillanatig késlekedik – máris megszólal a duda hátulról. Két utcával arrébb egy gyalogos bizonytalanul közeledik a zebrához, miközben három autó inkább gyorsít, hogy még előtte áthaladjon. A szemközti sávban valaki gondolkodás nélkül előz a záróvonalon, mintha a szabályok csak másokra vonatkoznának.
Most képzeljük el ugyanezt egy holland, német vagy osztrák úton. Megállunk a gyalogátkelőnél, még akkor is, ha a gyalogos csak a járdaszegélyhez ér. A mögöttünk haladó autó türelmesen vár: nincs dudálás, nincs villogás. Egy lámpa nélküli kereszteződésben a sofőrök udvariasan intenek egymásnak. Ez nem idealizált jelenet, hanem a mindennapok része. A különbség pedig nem az autókban, az utak minőségében vagy a pénzben rejlik, hanem elsősorban a gondolkodásmódban.
Szabály és megszokás
Aki vezetett már Nyugat-Európában, tudja: az ottani udvariasság a közlekedésben nem pusztán jóindulat kérdése. Először is világos szabályok vannak, amelyeket következetesen be is tartatnak. A bírságok magasak, a kamerák gyakoriak, és a jogosítványt könnyű elveszíteni.
De van egy másik tényező is. Hosszú évek következetes szabálykövetése után a szabálytisztelet szinte ösztönössé válik. Az emberek már nem azért állnak meg a zebránál, mert félnek a büntetéstől, hanem mert ez számukra a természetes viselkedés.
Olyan ez, mintha az út mellé kerítést építenénk. Eleinte az emberek kényszerből kerülik meg, később már fel sem tűnik, hogy valaha nem volt ott.
A romániai udvariasság paradoxona
Ha őszinték vagyunk, a romániai közlekedésen belül is van különbség. Sokan gondolkodás nélkül választanák inkább egy kisebb város – például Marosvásárhely – forgalmát a bukaresti káosz helyett. Nálunk a sofőr talán gyakrabban enged be valakit egy mellékutcából, felemeli a kezét köszönetképpen, vagy vár egy másodperccel többet.
De nem érdemes magunkat áltatni. Bőven akadnak olyanok is, akik szerint az „Elsőbbségadás kötelező” tábla csupán ajánlás, a leállósáv a sietők számára készült, a villogás pedig teljesen természetes kommunikációs forma.
A járdán parkoló autók már senkit sem lepnek meg – részben azért, mert a hatóságok sokszor maguk is kijelölik a parkolóhelyeket a járdákon. Az iskolák környékén lévő zebrák pedig csúcsidőben gyakran bátorságpróbát jelentenek a gyerekek számára.
Mennyibe kerül az udvariasság?
Ritkán tesszük fel magunknak a legegyszerűbb kérdést: mit veszítünk azzal, ha udvariasak vagyunk a forgalomban?
A válasz legtöbbször az: szinte semmit.
Ha átengedünk egy gyalogost: talán 10–20 másodperc.
Ha elsőbbséget adunk egy zsúfolt kereszteződésben: nagyjából 15 másodperc.
Ha nem dudálunk az előttünk lassító autóra: pontosan nulla idő, csak egy kis önfegyelem.
A nyereség viszont nehezebben mérhető:
egy gyalogos, aki épségben hazaér;
egy sofőr, aki nem idegesen indul tovább;
egy gyerek, aki a szülei autójából megtanulja, hogy a közlekedés nem feltétlenül agresszióról szól.
A statisztikák is beszédesek. Azok az európai országok, ahol a közlekedési kultúra a legfejlettebb – például Svédország, Hollandia, Norvégia vagy Svájc – a közúti halálesetek számában is a legjobb eredményeket mutatják. Románia ezzel szemben évek óta az Európai Unió utolsó helyei között szerepel. Nem csupán az utak állapota miatt, hanem azért is, mert másként viszonyulunk a szabályokhoz és egymáshoz.
A szélvédő mögötti „maszk”
A pszichológiában létezik egy elmélet, amely szerint az autó afféle maszkként működik. Az utastérben, az anonimitás védelmében az emberek olyan viselkedést engednek meg maguknak, amit személyesen soha nem tennének.
Senki sem lökne félre egy idegent az utcán csak azért, mert lassan sétál. A közlekedésben azonban ennek megfelelője – a türelmetlen dudálás, a veszélyes előzés vagy a sértő gesztus – szinte hétköznapi.
Egy egyszerű kísérlet
Talán nem törvényreformmal vagy országos kampánnyal kezdődik a változás. Talán egy sokkal egyszerűbb lépéssel.
Amikor legközelebb a lámpánál várakozunk, és az előttünk lévő autó egy másodperccel később indul, érdemes egy pillanatra levegőt venni. Arra gondolni, hogy abban az autóban is egy ember ül – aki talán fáradt, talán nem ismeri a várost, vagy épp rossz hírt kapott.
Nyugat-Európa útjain ez a hozzáállás mindennapos. Ha ott működik, aligha lenne oka, hogy ne működjön Marosvásárhely utcáin is.
Ha ezen a hétvégén autóba ülsz, próbálj ki egy kis kísérletet: vezess egy órán át úgy, mintha Bécsben lennél.
Állj meg minden zebránál, add meg az elsőbbséget akkor is, ha neked van előnyöd, és ne dudálj senkire.
Lehet, hogy nem érkezel hamarabb.
De könnyen lehet, hogy sokkal nyugodtabban érkezel meg.