A marosvásárhelyi Erdélyi Iskola szoborcsoportot, amelyet néhány évvel ezelőtt nagy ünnepség keretében avattak fel, ma már inkább az elhanyagoltság jelképeként tartják számon. A Petru Maior, Gheorghe Șincai, Samuil Micu és Ioan Budai-Deleanu erdélyi értelmiségieknek emléket állító monumentum gondozatlan, madárürülékkel borított, és messze nem tükrözi azoknak a személyiségeknek a méltóságát, akiket ábrázol.
Azonban nem csupán a karbantartás hiánya a probléma. A marosvásárhelyi szobrok általában komoly fantáziahiányban szenvednek. Miközben számos európai város kreatív, interaktív és emlékezetes köztéri műalkotásokba fektetett, Marosvásárhely továbbra is klasszikus, gyakran ihlet nélküli szobrokat állít, amelyek nem ragadják meg a figyelmet, és nem váltanak ki érzelmeket vagy párbeszédet. Pedig lenne miből inspirálódni.
Monacóban egy modern szobor egy Forma–1-es pilótát ábrázol versenyautójában, ünnepelve a város szoros kapcsolatát az autóversenyzéssel. A stratégiailag elhelyezett bronzszobor egyaránt vonzza a turistákat és a helyieket.
Budapesten a Duna-parti cipők a világ egyik legmegrázóbb emlékművének számítanak. A hatvan pár vasból készült cipő azokra a zsidókra emlékezik, akiket a második világháború idején a Dunába lőttek – egy egyszerű, mégis rendkívül erős érzelmi hatású alkotás.
Brüsszel interaktív és humoros szobraival nyűgöz le, amelyek a városi élet dinamikus pillanatait ábrázolják. Lengyelországban pedig olyan szoborcsoportok találhatók, amelyek hétköznapi járókelőket jelenítenek meg, közvetlen kapcsolatot teremtve a valódi emberekkel, elmosva a határt művészet és mindennapi élet között.
Még Nagyvárad is kreatívabb köztéri emlékekkel büszkélkedhet, mint Marosvásárhely. Az Ady Endrét, Dutka Ákost, Juhász Gyulát és Emőd Tamást ábrázoló szoborcsoport arra hívja a járókelőket, hogy „csatlakozzanak a beszélgetéshez”, és így a köztéri művészet valódi élménnyé válik.
Texasban egy látványos szökőkút vágtázó vadlovakkal ragadja meg az amerikai szabadság és kaland szellemét, és kedvelt fotóponttá vált a látogatók számára.
Ezzel szemben Marosvásárhely elavult művészeti koncepciók foglya maradt. Még azok az emlékművek is, amelyekben lenne potenciál – mint az Erdélyi Iskola szoborcsoport – a karbantartás hiánya miatt inkább az adminisztratív hanyagság példáivá válnak, semmint a közösségi büszkeség forrásaivá.