Ez egy hosszabb szöveg lesz, amelyet – mintha egy virtuális időkapszulába írnánk – nemcsak a jelennek, hanem az utánunk következők emlékezetének is szánok.
Talán lesznek, akik néhány percet szánnak rá. Úgy olvassák, mintha egy történet lenne, amely ezúttal nem azzal kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, hanem azzal, hogy „mindig is lesz”.
Ma felavattunk egy házat, és megnyitottunk egy világot.
Ma kinyitottunk egy ajtót, amelyen az elkövetkező években emberek ezrei lépnek majd át abban a reményben, hogy az ajtó túloldalán az élet visszaadja nekik mindazt, amiért érdemes élni.
Gyermekek érkeznek majd, akiknek a szíve túlságosan törékeny ahhoz a küzdelemhez, amelyet meg kell vívniuk. Édesanyák és édesapák, akik bármit megadnának gyermekük szívének még egyetlen dobbanásáért. Emberek, akiknek még annyi mondanivalójuk, tennivalójuk és szeretetük van. Nagyszülők, akik látni szeretnék, ahogy unokáik felnőnek. Szülők, akik haza akarnak térni, hogy ismét magukhoz ölelhessék gyermekeiket.
Ez a hely értük van.
Amikor ma végignéztem a marosvásárhelyi új Szív- és Érsebészeti, valamint Transzplantációs Sürgősségi Intézeten, eszembe jutott az a sok év, amikor mindez még csak álom volt. Egy álom, amelyről időnként azt mondták nekünk, hogy túl nagy, túl nehéz vagy éppen lehetetlen.
De az orvosok megtanulnak egy alapvető dolgot: amíg egy szív dobog, nincs jogod feladni.
És mi nem adtuk fel.
Több mint 50 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen néhány bátor ember lefektette a romániai modern szív- és érsebészet alapjait. Azóta három orvosgeneráció épített fel itt egy iskolát. Több ezer műtét, átvirrasztott éjszakák, másodpercek alatt meghozott döntések, sikerek, amelyek erőt adtak a folytatáshoz, és veszteségek, amelyeket mindig magunkkal fogunk hordozni.
Voltak elsőként elvégzett összetett beavatkozások, szívátültetések, néhány napos vagy alig megszületett gyermekeken végzett műtétek, és olyan esetek is, amelyekről talán mások már úgy gondolták, hogy nincs több remény.
A régi szakmai otthonunkban életem több mint 30 éve maradt.
Ott tanultam, ott operáltam, ott képeztem fiatal orvosokat, és ott értettem meg igazán, hogy amikor egy gyermek beteg, az egész család szenved. Amikor pedig egy gyermek meggyógyul, egy egész család kapja vissza az életét.
Ma mindezek az emlékek, a felhalmozott tapasztalat és a marosvásárhelyi orvosi iskola egy új otthon küszöbén lép át.
Nem hagyjuk magunk mögött a múltat.
Magunkkal visszük.
A marosvásárhelyi új Szívintézet Románia egyik legmodernebb egészségügyi létesítménye. Olyan idő alatt épült fel, amely korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt. Teljesen felszerelt, és már a tervezés első pillanatától a beteg köré építették.
De valódi értékét nem a négyzetméterek, a berendezések vagy a legmodernebb orvosi műszerek adják.
Az értékét az emberi életekben fogjuk mérni.
Azokban a gyermekekben, akik szüleik kezét fogva térnek majd haza. Azokban az emberekben, akik újabb éveket tölthetnek szeretteik mellett. Azokban a szívekben, amelyek tovább dobognak.
És azokban a fiatal orvosokban, akik úgy döntenek, hogy itt maradnak, tanulnak, fejlődnek, és egy napon talán még nálunk is jobb orvosokká válnak.
Egy épületet 18 hónap alatt fel lehet építeni.
Egy orvos képzése több mint tíz év.
Egy orvosi iskola pedig generációk munkájával épül fel.
Ezért ez a nap nem egyetlen emberről szól. Egy orvosgeneráció közös projektjéről szól, és arról a több ezer emberről, akik hittek benne, dolgoztak érte, és lehetővé tették azt, amit ma a saját szemünkkel láthatunk.
Köszönöm kollégáimnak, az intézet és a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház vezetőségének, a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetemnek, a helyi és központi hatóságoknak, azoknak a parlamenti képviselőknek, akik politikai hovatartozásuktól függetlenül támogatták ezt a projektet, az egészségügyi és közigazgatási intézményeknek, a beszállítóknak és mindenkinek, aki megértette, hogy az emberek egészségének minden különbségnél fontosabbnak kell lennie.
Köszönöm a CONA építőipari vállalat munkatársainak is, akik nemcsak szakértelmet, megoldásokat és rendkívüli munkabírást hoztak erre az építkezésre. Olyasmit is adtak ehhez a projekthez, amit sem szerződésben nem lehet előre rögzíteni, sem költségvetésben nem lehet mérni:
lelket.
Köszönöm azoknak is, akik nem hittek bennünk. A kételyeik még elszántabbá tettek bennünket. Azt kívánom nekik, hogy legyenek egészségesek, és soha ne legyen szükségük a szolgáltatásainkra.
De ha egyszer mégis ide sodorja őket az élet, ugyanazzal a törődéssel és odaadással fogjuk kezelni őket, mint minden egyes betegünket.
Ma befejeződött egy kórház építése.
De az igazi munkánk most kezdődik.
Holnaptól minden kórterem egy történet otthona lesz. Minden műtő egy küzdelem helyszínévé válik. Minden berendezés egy élet szolgálatába áll.
És mindenkinek, aki ide belép, éreznie kell, hogy a technológia és a falak mögött nincs egyedül.
A közösségtől hatalmas felelősséget kaptunk.
Ezt munkával, szigorú szakmai hozzáállással, felelősséggel és minden ránk bízott élet iránti tisztelettel fogjuk megszolgálni.
Lehet, hogy évtizedek múlva már senki sem fog emlékezni mindazokra az akadályokra, amelyeket le kellett győznünk, hogy eljussunk erre a napra.
De valahol, egy otthonban ott lesz egy gyermek, aki felnőtté válhatott, mert itt, Marosvásárhelyen valaki egykor megjavította a szívét.
Lesz egy édesapa, aki láthatta felnőni a gyermekeit.
Egy édesanya, aki hazatérhetett.
Egy nagypapa, aki karjába vehette az unokáját.
Ez lesz a mi sikerünk valódi mércéje.
És valamennyi betegünknek – azoknak, akik eddig lépték át a küszöbünket, és azoknak is, akiket még nem ismerünk – egy egyszerű ígéretet szeretnék tenni:
Marosvásárhelyen a szívük jó kezekben van. ❤️
Prof. dr. Horațiu Suciu