A korabeli fényképek időutazásra hívnak bennünket az 1960–70-es évek Marosvásárhelyére, amikor a belvárosi utcák, a központi terek, a színház környéke, a lakótelepeket összekötő főbb útvonalak, a Kornisa negyedtől egészen a kórházig — mind egy másfajta levegőt „lélegeztek”. A széles sugárutakon itt-ott feltűnő autók, a járdákon nyugodtan sétálgató emberek és a forgalmas csomópontok helyett szinte üresek az utcák – mintha egy másik világról lenne szó.
Lehet, hogy a demográfiai robbanás az oka?
Miért volt ennyire kevés autó, miért volt ilyen „szellős” a forgalom? Az első gondolat talán az, hogy kevesebben laktak a városban. Ez részben igaz is, viszont érdemes megjegyezni, hogy a demográfiai növekedés már évtizedekkel korábban elindult. Míg 1930-ban a város lakossága valamivel több mint 40.000 fő volt, 1966-ra ez a szám megduplázódott és elérte a 86.000-et, 1977-re pedig már közel 128.000 főt számlált Marosvásárhely – tehát nem is állunk messze a mai adatoktól.
A magyarázat tehát nem a lakosságszámban rejlik, hanem az autók számában. Az emberek életvitele sokkal inkább a tömegközlekedésre és a gyaloglásra épült, pusztán azért, mert sokkal kevesebb és gyengébb minőségű autóhoz lehetett hozzájutni, mint Nyugat-Európában. Ráadásul az üzemanyaghoz való hozzáférés sem volt egyszerű – talán nem annyira a ’70-es években, de a ’80-as évekre ez már igazi „divattá” vált.
Visszatérve a régi városképhez
A fényképeken két szögből is láthatjuk a városközpontot, szinte teljesen üres úttesttel. A járdák mentén ugyan már akkor is parkolt néhány autó, de a forgalom szinte nem is létezett. Ezzel szemben a járdákon élettel teli nyüzsgés uralkodott.
Ez volt Marosvásárhely egy olyan korszakban, amikor az autó még kiváltság volt, nem pedig kétségbeesett szükséglet. Az alacsony autósűrűség miatt a városi közlekedés kellemes élmény volt, és szinte mindenki gyalog vagy busszal járt.
És most: a mai város
Ugorjunk előre napjainkba, amikor az életszínvonal emelkedett, a jó minőségű autókhoz való hozzáférés egyszerűbbé vált, és már egy 3-4 tagú családnak is gyakran két autója van. Ez pedig teljesen átalakította a város arculatát. Reggel és délben az utak tele vannak araszoló autókkal, sokszor nem haladnak gyorsabban, mint a járdán sétáló gyalogosok. A biciklizés gyakran gyorsabb, mint az autózás, az emberek idegei pattanásig feszülnek, a légszennyezettségi szint pedig egyre csak emelkedik.
Estére, amikor a forgalom valamelyest csillapodik, a lakónegyedek megtelnek parkoló autókkal. Egyes helyeken már egy talpalatnyi járda sem marad szabadon, és aki később érkezik haza, kénytelen körözni a tömbházak körül, „feltalálva” új parkolóhelyeket: egy-egy erkély alatt, egy kis zöldterületen, egy elhagyatott kapubejáróban, vagy akár egy játszótéren, ahonnan a gyerekek már amúgy is hazamentek, mert késő este van.
A város összképe egyre inkább az autóké – az emberek pedig próbálnak valahogy átszlalomozni köztük.
A számok is alátámasztják ezt a képet
A Legutóbbi Vizionárius Városok Intézetének tanulmánya szerint Marosvásárhely a 35. helyet foglalja el az országos forgalom-átjárhatósági rangsorban, vagyis csak hat romániai város rendelkezik zsúfoltabb közlekedéssel: Szeben, Craiova, Jászvásár, Kolozsvár, Temesvár és Bukarest. A vásárhelyiek évente átlagosan 8,7 munkanapot veszítenek el a forgalmi dugók miatt, az elvesztegetett idő aránya (ETTR) 29%.
A modern városfejlesztés paradoxona
Ez az ellentmondás különösen szembetűnő, ha összehasonlítjuk a két korszakot. A gazdasági fejlődés jólétet hozott, de egyben el is csúfította a város emberközpontú arcát. Az egyetlen menedék a „vakmerőknek” továbbra is a gyaloglás maradt – azoknak, akik még meg tudják tenni, hiszen az utóbbi 30 évben folyamatosan „lecsíptünk” a járdákból, hogy parkolóhelyek vagy új sávok készüljenek az autóknak.
Szinte minden marosvásárhelyi reménykedve várja a várost elkerülő körgyűrűt, amely tehermentesítené a belső forgalmat. Ez a körgyűrű azonban már 30 éve csak születget, vagy inkább nem születik meg, elakadva a bürokrácia, a közöny és a hozzá nem értés útvesztőiben — természetesen mindig „a politikai ellenfelek hibájából”, vagy a pénz- és akarat hiánya miatt.
Egy olyan városban élünk, amelynek nincs víziója – és egyre szűkül a jövő horizontja.
Visszatekintve
A múlt derűs, forgalomtól mentes Marosvásárhelyére nézve elgondolkodunk: vajon nem vesztettünk-e többet, mint amennyit nyertünk az urbánus mobilitás kényelmes versenyében? Talán a megoldás nem csak új utak, parkolók és elkerülők építésében rejlik, hanem abban, hogy újra felfedezzük a városi jövőképet, amelyben az autó csak egy eszköz a közlekedéshez – nem pedig az egyetlen.
Nem kell feltalálnunk a meleg vizet újra, de hogy a gyaloglást újra kell-e felfedeznünk, abban már nem vagyok olyan biztos.