A két világháború közötti időszakban Erdőlibánfalva társadalmi életében sajátos szerepet töltöttek be a kifejezetten házaspárok számára szervezett táncos mulatságok. Ezeken az eseményeken a fiatal, nőtlen férfiak nem vehettek részt, ami jól tükrözi a közösség korabeli normáit és a családi állapot szerinti elkülönülést. A szórakozás ilyen formája egyszerre szolgálta a közösségi összetartozás erősítését és a társadalmi rend fenntartását.
A szász és a magyar közösségekben a vízkereszt és a nagyböjt kezdete közötti időszakban rendezték meg a farsangi eseményeket, amelyeket a német nyelvterületeken Fasching, a magyar hagyományban farsang néven ismertek. Ezek az alkalmak a tél végi ünnepkörhöz kapcsolódtak, és fontos szerepet játszottak az évszakváltás szimbolikus megélésében.
A néprajzi kutatások szerint a Maros mentén többféle farsangi forma alakult ki. A nyugati, a Mezőség felé eső területeken elsősorban maszkos mulatságok voltak jellemzők, ahol az álarcviselés és a szerepjáték került előtérbe. Ezzel szemben a keleti, erősebb szász hatás alatt álló vidékeken inkább farsangi felvonulásokat tartottak, amelyek látványosabb, közösségi jellegű eseményeknek számítottak.
A farsangi szokások központi elemei közé tartoztak a dramatikus előadások, különösen a temetési jelenetek. Ezek a rítusok szimbolikusan a tél eltemetését és a tavasz közeledtét fejezték ki, összekapcsolva a közösségi ünneplést a természet ciklikus megújulásával.
A Maros megyei magyar közösségek körében két fő felvonulástípus különíthető el. Az egyik a fehér farsang, amely egy esküvő paródiájaként jelent meg, például Mezősámsondon és Kibéden. A másik a temetéshez kapcsolódó szokáskör, amelynek során egy szalmabábu elégetésével búcsúztatták a telet, amint azt Görgényüvegcsűrön és Görgény községben is gyakorolták. Ezek a hagyományok egyszerre szolgálták a közösségi identitás megerősítését és az évszakváltás rituális megélését.