Egy régi marosvásárhelyi fénykép csendesen, minden hangos vita nélkül mesél többet a városi közlekedésről, mint sok mai elemzés. A járdákon emberek sétálnak nyugodtan, elegánsan öltözve, beszélgetve, természetesen birtokba véve a közteret. Nincsenek végtelen autósorok, nincs ideges rohanás – az utca mindenekelőtt az embereké.
A kép egy ma már szinte hihetetlennek tűnő valóságot mutat: a lakosok gyalog jutottak el iskolába, munkahelyre, vásárolni vagy sétálni, legfeljebb autóbusszal. Nem azért, mert könnyebb lett volna az élet, hanem mert a várost másképp élték meg. A mindennapi távolságok természetesek voltak, a gyaloglás nem számított tehernek, a tömegközlekedés pedig a közösségi élet ritmusának része volt.
A járda él. Az emberek nem csupán áthaladnak a városon, hanem benne élnek. A kapcsolatok közvetlenek, természetesek. A gyerekek iskolába tartanak, a felnőttek dolgozni – az utcát nem uralják fémtestek, dudák és feszültség. Innen fakad a jelen kényelmetlen kérdése: mit nyertünk azzal, hogy ma már az autótól függünk, még olyan utak esetében is, amelyeket régen magától értetődően tettünk meg gyalog?
A válasz részben a régi városszerkezet logikájában rejlik: az iskola gyakran közel volt az otthonhoz, a munkahely elérhető volt tömegközlekedéssel, a belvárost pedig nem kizárólag az autóforgalom számára tervezték. Egy családnak nem volt szüksége két-három autóra a mindennapi működéshez. A város kompakt volt, a gyaloglás pedig az élet természetes része.
És innen következnek a jelen lehetőségei is – nem nosztalgiából, hanem józan városi gondolkodásból:
széles, folytonos járdák, ahol biztonságosan lehet közlekedni;
biztonságos útvonalak az iskolák felé, hogy a gyerekek gyalog is eljuthassanak;
gyakoribb, kiszámíthatóbb autóbuszok, amelyek valódi alternatívát jelentenek;
olyan városrészek, ahol az alapvető szolgáltatások elérhetők a közelben;
a belvárosi átmenő forgalom visszaszorítása, hogy a közterek visszakerüljenek az emberekhez;
és mindenekelőtt szemléletváltás: a várost nem parkolóhelyekben, hanem életminőségben kell mérni.
Ez a fénykép nem csupán a múltat mutatja meg. Arra is emlékeztet, mit nyerhetnénk vissza: egy nyugodtabb, emberibb, élhetőbb várost. A kérdés ma is aktuális: ha akkor működött gyalog és autóbusszal, miért ne tudnánk ma újra olyan várost építeni, ahol az ember fontosabb, mint a forgalom?