Egy egyszerű kérdéssel kezdem: vajon a szülők saját gyermekük számára is veszélyforrássá válhatnak, ha nem találnak megfelelő megoldást a beilleszkedésére?
A város zsong, és egy egész generációnyi gyerek (és szülő) aggódik amiatt, hogy a hírhedtté vált eset esetleg az ő osztályukban is folytatódik – miután több osztály is megszűnt hasonló okokból. Egyrészt ott van egy beilleszthető autizmus-spektrumzavaros gyerek nem megfelelő viselkedése, másrészt az állami rendszer és a közösség tehetetlensége, hogy integrálni tudja őt.
A helyzet tehát egyszerű: van egy sajátos nevelési igényű gyerek, aki ismételt próbálkozások után sem tűnik integrálhatónak semmilyen közösségbe.
Nem mondom, hogy ő a hibás!
Épp ellenkezőleg – meg vagyok győződve róla, hogy ő maga az áldozat.
Amit viszont határozottan kijelentek: az állam nincs felkészülve az ilyen különleges esetekre.
És azt is kijelentem: 2025-ben a közösség, az emberek, a szülők még mindig nincsenek felkészülve az ilyen esetek elfogadására.
Mégis ott marad a kérdés: mit tegyünk ebben a helyzetben?
A válasz kétségtelenül bonyolult.
Először is, meg kell próbálnunk más szögből is ránézni a képre – talán úgy új részleteket látunk meg.
Visszatérek tehát a cikk elején feltett kérdéshez: vajon a szülők saját gyermekük számára is veszélyforrássá válhatnak, ha nem tudják megtalálni a legjobb integrációs megoldásokat?
Hogy világos legyek – semmilyen formában nem vonom kétségbe a szülők mentális vagy értelmi épségét!
Csupán arra gondolok, hogy mélyebben kellene elemezni, mi lenne az egészséges, működőképes megoldás a gyerek számára. Egy dolog, amit a törvény mond a gyermek alapvető jogairól – és egészen más dolog az egyénre szabott, valóban működő megoldás egy ennyire összetett esetben.
Az állam és a rendszerei soha nem lesznek képesek minden egyes polgár egyedi helyzetét megfelelően kezelni. Utópia ilyesmit várni. Egy különösen speciális helyzetű ember gondjait ritkán oldják meg a hivatalos, kijárt utak. Ez a puszta valóság.
Ezért felmerül a kérdés: milyen más megoldási lehetőségek lennének ebben a különleges esetben? Mit próbáltak már eddig?
Van még egy szempont is:
Nem szenved-e egyre többet ez a gyerek – az újabb és újabb kényszerhelyzetek és sikertelen beilleszkedési próbálkozások miatt?
Készült vajon bármilyen felmérés arról, milyen pszichés következményei vannak ezeknek a kudarcoknak?
Követi-e egyáltalán valaki a gyerek fejlődését ebből a szempontból?
A szülők mindketten az orvosi területen dolgoznak, helyi és regionális szinten is ismertek. Az, hogy jól ismerik az emberi test „mechanikáját”, óriási előny lehetne fiuk helyzetének „menedzselésében”. Csakhogy, mint tudjuk, az élet furcsa: a szerelőnek elromlik a saját autója, a cipész meg lyukas csizmában jár.
El tudom képzelni, hogy a mindennapi kihívások és technikai részletek sűrűjében a szülők épp a lényeget veszítik szem elől: az egész képet.
Erről a témáról beszéltem „különleges” szülőkkel és azokkal is, akik aggódnak az érintett gyermek viselkedése miatt. Mindkét félnek van igazsága, és mindkét fél hibázott is.
Egy dolog azonban biztos: a mostani ördögi kör senkinek sem jó.
Elsősorban a gyerekeknek nem. Egyiknek sem.
Cristian Teodorescu